Hollandia a tulipán bűvöletében élt. Sokan elhagyták családjukat, feladták állásukat, elzálogosították minden vagyonukat, hogy a könnyű és gyors gazdagodás eszközébe, a tulipán hagymákba fektessék pénzüket, vagy hogy tulipánt neveljenek. A kereskedelem egy nemesúr, Van Bourse irodájában folyt – innen származik a börze szó. 1635-ben egy különleges példány, a Semper Octavian mai pénzben kifejezve 35.000 dollárért, tizenhetedik századi mércével hatalmas vagyonért cserélt gazdát.

Természetesen voltak józan hangok is, akik figyelmeztettek, á la Greenspan, az „irracionális túláradás” (irrational exuberance) veszélyeire. Ezeket az embereket gyakran inzultálták, és megfenyegették.

1637-ben azután egyszerre véget ért az őrület. A bankok megtagadták a további hiteleket, az árak a földre zuhantak. Hollandia gazdasága romokban hevert, bankok, addig virágzó üzletek mentek tönkre, emberi életek süllyedtek nyomorúságba. Az államkincstár üresen állt. 1640-ben a Hollandok egy puskalövés nélkül voltak kénytelenek átengedni az angoloknak New Amsterdamot. A várost ma New Yorknak hívják.

A tulipán mánia nem az utolsó túláradás a kapitalizmus történetében. A józan ítélőképességet sokszor sutba vetették a háborúk, a gyors technológiai fejlődés vagy természeti katasztrófák miatt –a tömegpszichózis emberöltőnként legalább egyszer abszurd piaci értékeket produkált. Az eszközök változtak az ingatlantól a nemesfémeken és értékpapírokon keresztül a golfklub tagságig, mint az 1990-as években Japánban. De az eszköztől függetlenül a következmény mindig ugyanaz: egy vagyonkategória (ingatlan, értékpapír, arany vagy tulipán) drasztikus értékvesztése, deflációja. A defláció rendkívül veszélyes lehet, ha átterjed más vagyon kategóriákra és végül az árakra, mint ahogy ez a hisztérikus politikai beavatkozás nyomán 1929-ben történt. Máskor, mint az 1906-os és 1987-es drámai tőkepiaci visszaeséseknél a buborék minden különösebb általános gazdasági hatás nélkül pukkadt ki.

A közelmúlt amerikai tőkepiaci visszaesése kétségkívül az egyik legkomolyabb deflációként vonul be a történelembe. Nem múlhat el minden következmény nélkül, hogy a new yorki tőzsdékről rövid idő alatt 2.5 trillió dollárnyi, Németország egy évi nemzeti jövedelmének megfelelő összeg a „pénz mennyországba” költözött. Az alacsony részvényárak megemelik a vállatok tőkeköltségét, ami elsősorban a nyugati gazdaságok motorját, az innovációt korlátozza majd. Az, hogy az árak meddig zuhannak, és hogy a zuhanás átterjed-e a gazdaság egészére, nagymértékben a politikai reakción múlik.

A politika, mint mindig, most is bűnbakkereséssel indít. Nem is alaptanul. A célpontok a vállalatvezetők, a könyvvizsgáló cégek és a befektetési bankok. A nagy kérdés az, hogy komoly és tekintélyes üzletemberként számon tartott emberek miért viselkednek rossz esetben bűnözőként, jó esetben ítélőképesség nélküli kamaszként. Hogyan felejthette el szinte az egész pénzügyi szakma a szabályt, amit hosszú ideje mindenki mantraként ismételget: minden befektetés annyit ér, amennyi a belőle származtatott készpénz folyam jelenértéke.

A válasz részben az, hogy ezt az értékét nem is olyan egyszerű meghatározni, különösen nem nagy technológiai változások idején. A befektetők ilyenkor a vállalatvezetés és a pénzügyi specialisták ítéletére hagyatkoznak. Mi több, a szakértők is egymás eredményeit használják munkájukhoz. Tévedésre tehát minden jóindulat dacára is sok lehetőség van – hát még jóindulat nélkül, esetleg kifejezett csalási szándékkal.

Amikor a piacok emelkednek, mindenki gazdagodik. A részvényesek és nyugdíjalapok vagyona nő, bátorítva ezzel a fogyasztást. A vállalatvezetők, akik jövedelmük túlnyomó részét részvényopciókból szerzik, vagyonokat keresnek. A befektetési bankok szép jutalékokat kapnak részvény kibocsátásból, a vállalatok összeolvadásából és eladásából. A nemrég még hat, majd öt, és mostanra négy könyvvizsgáló cég, amely a világ tőkepiacain szereplő vállatok 95 százalékának dolgozik, ragyogóan keres minden tranzakcióból. Mi több, az utóbbi évtizedben gazdag konzultációs megrendeléseket is szereztek klienseiktől. A politikusok is boldogok voltak. A kilencvenes évek költségvetési többleteit nem kis mértékben tőkenyereségből származó adóbevételek teremtették.

Voltak persze kétkedők is, akik csendben kérdezték: vajon tényleg biztos, hogy a vásárlók rohanni fognak a harmadik generációs mobiltelefonokért, csak azért, hogy a vonaton ülve megnézhessék a Yahoo-t a mobiljukon? Valóban érdemes egy mobil-előfizetőkért tízezer dollárt fizetni? Vagy érdemes további hálózatokat fejleszteni, amikor már úgyis sok van, az árak pedig zuhannak? A figyelmeztetők között volt Alan Greenspan is, aki 1996-ben, amikor a Dow-index 6500-nál állt, az áremelkedés irracionalitására figyelmeztetett.

Minden eredmény nélkül. A Dow 2000-re már elérte a 12000-et, és onnan zuhant vissza 7000 környékére. A többségében technológiai részvényeket tartalmazó Nasdaq index visszaesése talán még drámaibb volt: 5000-ről esett vissza 1300-ra.

De ha csak ennyi lett volna. Sajnos, az ügy ennél sokkal csúnyább. Ahogy a grandiózus üzleti tervekben ígért készpénzfolyam egyre késett, és a vállalatvezetők ígéretei egyre kevésbé hangzottak hihetőnek, a bajok kezdtek megmutatkozni. S akkor előbújt az emberi természet rossz oldala. A mérlegeket először csak kicsit kozmetikázták, mondjuk működési költségeket eredménynek állítottak be, de ezt el kellett fogadtatni a könyvvizsgálókkal. E cégek azonban, mivel gyakran tanácsadók is voltak ugyanannál a vállalatnál, konzultációs díjaikat féltve gyakran törvénysértő módon szemet hunytak a csúsztatások felett. A bankok is belső érdekkonfliktusba keveredtek. A függetlennek kikiáltott analitikusaik a vállalat kilátásait folyamatosan kiválónak ítélték meg, érdekes módon akkor, amikor a banknak szerepe volt a cég részvényeinek kibocsátásában. Ezek az ügyek már a korrupció kategóriájába tartoznak.

A kapitalizmus intézményeinek működése a szereplők integritásán és a bizalmon múlik. Adam Smith megfigyelése szerint nem létezik jól működő piacgazdaság morális tartás nélkül. Ez így van, hiszen a kapitalizmus lényegében annak beismerése, hogy ember nem láthatja előre a jövőt. Ha valaki rossz információt közöl, és félrevezeti a befektetőket, az egész rendszer működését veszélyezteti. Ma nagyon sok dühös ember van az amerikai tőkepiacok környékén.

Az egész történet nem új. Két régi ethoszra, a császár új ruhájára és a jó öreg „ne lopj!” parancsolatra épül. Sokan azt mondják, hogy mindez sosem derült volna ki, ha a tőkepiaci árak nem zuhannak, mert az eufória elfedi az etikátlan és kriminális magatartást. Igaz. Csakhogy irreális részvényárfolyamok sohasem maradnak fenn. Amitől a kapitalizmus minden idők legsikeresebb gazdasági rendszere lett, az éppen öntisztulási képessége: a piacok korrigálják magukat.

Az elmúlt néhány év tőkepiaci emelkedése nagyszerű parti volt. Most egy kicsit másnaposak vagyunk tőle. És néhány rocksztárként ünnepelt vállalatvezető és pénzügyi szakértő oda kerül majd, ahová való: börtönbe. Ez rendkívül fontos azoknak, akik munkájukat integritással végezték. Ami pedig az internetet és az új technológiákat illeti, azok életünk részei lesznek. A vasútépítések körüli spekuláció sem jelentette azt a XIX. század végén, hogy a vonat felesleges. Végső soron, ha meggondoljuk, a tulipán is szép virág.

No comments

Írja meg véleményét!

 

Legnépszerűbb címkék