Az öregedés jelensége egyidős az élettel, de hogy ez a társadalmi érdeklődés központjába került, újdonság. Ahhoz, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerüljön, az emberiségnek ki kellett törnie abból az állapotból, amit a gazdaságtörténészek malthusi csapdának hívnak.

Az emberiség demográfiai története röviden összefoglalható. Az ember nem különbözik más élőlényektől abban, hogy létszámát felülről korlátozza a számára elérhető táplálék mennyisége. Ezt a korlátot az addig ismert technológiák a XVIII. század végéig alacsonyra szabták. Így az össznépesség lassan, visszaesésekkel növekedett, 1800-ig csak 900 millió főre emelkedett. Az élet rövid volt és brutális. A születéskor várható életkor alig haladta meg a 35 évet; az öregség ritka jelenségnek számított. A ma triviálisnak tekintett betegségek, járványok, éhség és a mindenütt jelenlévő erőszak okozta halál természetesnek minősült. Ha valamilyen technikai újítás folytán megnőtt a produktivitásunk, akkor megnőttek a születési, és lecsökkentek a halálozási ráták, az átlag pedig visszaesett oda, ahol volt, a nyomorúságos 1500 kcal/fő/nap értékre. A háborúk és járványok okozta létszámveszteségek hasonló eredménnyel jártak. Az emberiség ebben a csapdában élt a kőkorszaktól egészen a XVIII század végéig.

Ezen változtatott gyökeresen a kapitalizmus megjelenése.

Az elmúlt mintegy kétszáz év alatt az emberiség létszáma meghétszereződött, és az átlagéletkor 65 (a fejlett országokban 80) év fölé nőtt. A napi átlagos kalóriafogyasztás túllépte a 2300 kilokalóriát, és átlagosan tíz centiméterrel vagyunk magasabbak, mint ükszülőink. A történelemben először tudtuk egyszerre emelni a produktivitásunkat és a létszámunkat. A gazdasági növekedésnek két motorja lett: a demográfia és a termelékenység. Az utóbbi hozadéka egy „evolúciós luxus” lett: az ember sokkal tovább él, mint azt az utódlétrehozás biológiai igénye indokolná.

Így a XIX. század végére a modernizálódó társadalmak egyre növekvő mértékben szembesültek a kiszolgáltatott, szegénységben és betegségben senyvedő öregek problémájával. Logikailag két út mutatkozott a megoldásra: a demográfia vagy a produktivitás. Az 1930-as évek nagy váláságának idején, amikor romlott a családok és az egyének képessége az öregség nyűgjeinek kezelésére, Roosevelt, majd európai követői a demográfiára trendekben keresték a megoldást. Az általuk létrehozott rendszerben a mindenkori dolgozók befizetéseit az éppen akkor idősek nyugdíjára és egészségügyi szolgáltatásaira fordítják. (Az egészségügy lényegében időskori ellátás, hiszen egy ember az élete során elköltött összegek 90 százalékát 60 éves kora fölött használja fel.) A kassza tehát mindig nullán áll. A rendszer életképessége nyilvánvalóan a befizető aktívak és a szolgáltatásban részesülő inaktívak arányától függ. Ez a társadalombiztosítási rendszerek alapításának időszakában kedvező volt. A születési ráták még magasan álltak, és az idősek viszonylag rövid időt töltöttek nyugdíjasként, mert akkoriban a nyugdíjba vonulás időpontjában várható hátralévő átlagéletkor kevesebb, mint a fele volt a mainak. Megszülettek a modern kor társadalombiztosítási intézményei, és legitimitást nyert az a gondolat, hogy az állam szerepet kapjon az emberi élet legkiszolgáltatottabb időszakában.

Kezdetben a rendszer rendkívül népszerű volt, amihez hozzájárult, hogy a finanszírozás egy pénzügyi szemfényvesztéssel indult. Nevezetesen azzal, hogy induláskor az aktívak által befizetett pénz az akkori idősekhez került anélkül, hogy azok előtte számottevő mértékben járulékokat fizettek volna. Az első nyugdíjas generációk által létrehozott adósságot tehát minden további generáció görgeti maga előtt. Így a politika egy másik, a jövő homályába vesző nemzedékkel fizetteti meg népszerűségének árát. Másfelől ez azt is jelenti, hogy a rendszerből szinte lehetetlen kilépni. Ehhez ugyanis az kellene, hogy egy generáció, aki aktív korában hozzájárult a rendszerhez, ne kapjon szolgáltatást. Demokratikus keretek között, figyelembe véve azt, hogy az időskorúak a legbiztosabb szavazók, a rendszer politikailag érinthetetlenné válik. Ez lett a következő csapda, a társadalombiztosítások csapdája.

De miért is akarnánk ebből kiszabadulni?

Azért, mert ha valamire, erre a rendszerre valóban illik fenntarthatatlan jelző. Az USÁ-ban 50 évvel ezelőtt 8 aktív fizette egy nyugdíjas jövedelmét, ma kettő, és az arány még rosszabb a nyugati civilizáció többi országában. Az aktív-inaktív arány csökkenése azt jelenti, hogy az idősek életszínvonalának fenntartása egyre magasabb egyéni befizetéseket vár el a mindenkori dolgozóktól. A társadalombiztosítások pénzügyi sémája azokkal a több mint kétszáz éves gazdasági és társadalmi trendekkel megy szembe, amelyeknek jólétünket köszönhetjük.

A születési ráták már a XVIII. század végén elkezdtek esni a kereskedelemnek köszönhető prosperitás nyomán. A növekvő jólét megváltoztatta az emberi törekvéseket. A kereskedelem megjelenésével a specializáció vezetett az egyéni boldoguláshoz. A specializációnak pedig nagy az oktatás-igénye. Az iskolában eltöltött évek számának növekedésével megkéstek a házasságok, ami a termékenységi ráták csökkenéséhez vezetett. Az emberek kevesebb, jobban táplált és jobban oktatott gyerekeket akartak. A családoknak egyre növekvő oktatási költségekkel és társadalombiztosítási befizetésekkel kellett szembenézniük. A gazdaságok is alapvető változáson mentek keresztül: növekedésük forrása a nyugati világban áttevődött a népesség gyarapodásáról a termelékenység emelkedésére, kihasználva az egyre jobban képzett munkaerő adta lehetőséget.

A múlt század 70-es és 80-as éveiben terjedt az a felismerés, hogy a társadalombiztosításnak változnia kell. A megnövekedett járulék terhek súlya alatt ugyanis a rendszer a gazdaság kerékkötője lett. Első sorban konzervatív politikai körökből, felmerült az a kézenfekvő gondolat, hogy az állami rendszert egy magántulajdonra és a gazdasági növekedés meghatározó forrására, a termelékenység-növekedés trendjére építő, az életpálya megtakarításokon alapuló tőkefedezeti rendszer váltsa fel. Ez kihasználhatja az addigra kifinomult pénzügyi rendszerek időbeli jövedelem-transzformáló képességét. Biztató volt az a tapasztalat, hogy a tőke-javakat megtestesítő értékpapírok értéke az elmúlt kétszáz évben, hosszú távon a GDP felett 1-2 százalékkal emelkedett. Az áttérés mellett szólt az államtól független vállalati magánnyugdíj alapok egy évszázadnyi sikeres működése. Időközben bebizonyosodott az is, hogy az állam és a politika nyugdíj-ügyben természetüknél fogva megbízhatatlan partnerek.

A járulékok és a nyugdíjak mértéke valamint az egészségügyi szolgáltatások minősége gyakran vált politikai játszmák tárgyává. Az állami paternalizmus terjedésével a politikusok sokszor nem tudtak ellenállni annak a csábításnak, hogy a társadalombiztosítási befizetésekkel az élet egyre nagyobb területére betolakodó állam által teremtett költségvetési lyukakat tömjék be.

Az átmenet természetesen nem egyszerű. A társadalombiztosítási rendszerek piramis-játékéból fájdalmas költségvetési átrendeződések nélkül még csak részlegesen sem lehet kilépni.

A nyugdíjak pénzügyei természetüknél fogva hosszútávra szólnak, amelyek átívelnek generációkon és politikai ciklusokon, ezért jelentős kockázatot hordoznak. Tiszán logikai szempontból ez a kockázat a társadalombiztosítás esetében politikai, míg a tőkefedezeti rendszere esetében pénzügyi jellegű.

A képet bonyolítja, hogy az állami rombolás kockázata a tőkepiaci-pénzügyi oldalon is mindig jelen van valamilyen formában. A nemzetállamok az elmúlt évszázadban gyakran durván beavatkoztak a gazdaság működésébe, és felelőtlen fiskális politikával, a pénzkínálat befolyásolásával, hozzá nem értő vagy szűk csoportérdekeket szolgáló szabályozással tönkretették a megtakarításokat.

A választás tehát az időskor finanszírozásában arra két nem túlságosan megnyugtató lehetőségre redukálódik, hogy az ember csak közvetve, magán-megtakarításokkal, vagy közvetlenül, társadalombiztosítási befizetésekkel teszi ki magát lelkiismeretlen politikusok eleve megvalósíthatatlan ígéreteinek.

Az öregség pénzügyi problémájára a jelenleg élő generációk nyilván nem mondták ki az utolsó szót. Mint látható a megoldáshoz akkor kerülnénk közelebb, ha az államok végérvényesen kivonuljanak a gazdaságokból. Nem igyekeznének stimulálni azt, a fizetőeszközét aláásni, mentőcsomagokat osztogatni, szociális problémákat megoldani, nyugdíjat és egészségügyet szolgáltatni. Akkor a gazdaság valóban szabad emberek önkéntesen kötött szerződésein alapulna. Az állam pedig koncentrálhatna arra, ami a valódi funkciója: az élet, a magántulajdon és a szerződés biztonság megőrzésére, valamint egy semleges szabályozási környezet kialakítására. Akkor nyugdíj nem a politikai széljárástól függő állami adomány, hanem egy életpálya megtakarításnak eredménye lenne. Ez valóban egy evolúciós jelentőségű teljesítmény lenne. De ahhoz, hogy ehhez eljussunk még néhány Tea Party-ra lesz szükség.

2 Comments

2 Reader’s Comments

  1. Az öngondoskodásnak kell megmenteni a magyar gazdaságot.
    Igenis van munka, van pénz csak nem szabad bebetonozni!
    A demográfiai helyzetet kell kihasználni. Az idősek akkora
    értékeket halmoztak fel és nem szabad, hogy a bankok szerezzék
    meg a családok 40-50 év alatt felhalmozott értékeit.
    Az iskolában ezt a gondolkodást nem tanítják, csak a tapasztalatokra
    lehet hagyatkozni !!!!!!!!!!

    üdv, mindenkinek: Bozsike3

Írja meg véleményét!

 

Legnépszerűbb címkék